/ 3. fejezet / 12. Rész : Összetörve...

- Jaj Peter,ne hülyéskedj,mert ez egyáltalán nem vicces!-mondtam.
- Bár vicceltem volna...-mondta Peter. Látszott,hogy nem hazudik. 
- Mi?? Akkor tényleg...-mondta Alice. Erre Pit csak bólintott. 
- De hát mi történt ?-kérdeztem.
Peter azt válaszolta,hogy ő kint volt a nagyival a kertben,de bejött inni. Ekkor látta,hogy anya a földön rángatózik. Rögtön kiabált nagyinak,aki miután beért a házba,azonnal hívta a mentőket. 
Mire végzett a történtek elmondásával,a fiúk már mögöttünk álltak. 
- Alice,Rose bevigyünk esetleg titeket?-kérdezték a srácok. Rábólintottunk és mindhárman beszálltunk a furgonba. Már senki sem mosolygott. Még a fiúk sem. 
Alice megint Zayn mellett ült. "- Jaj,csak meg ne vigasztalja...!"-gondoltam magamban. 
Mellettem először Liam ült,de Liam átült Peter mellé. Harry kapott az alkalmon és mellém ült. Nem beszélgettünk,bár láttam,hogy egy párszor mondott volna valamit,de aztán még sem tette...
Megérkeztünk a kórházba. Én és Alice azonnal berohantunk az épületbe. Ott megkerestük az információs pultot és megkérdeztük,hogy hol van anya kórterme. 
- Már csak ez hiányzott 2 nappal a sulikezdés előtt!-mondta mérgesen Alice. 
Mikor elértük a 466-os termet,berontottunk. Szörnyű látvány fogadott minket: anya ott feküdt az ágyon,lélegeztető gépekre kapcsolva...
Sírva fakadtam,amint meglátta ezt Liam odajött hozzám és vigasztalni próbált. Nem igazán sikerült ez neki,mert vigasztalhatatlan voltam...
A "látogatásunknak egy orvos vetett véget,aki kiküldött mindannyiunkat a kórteremből. 
- Doktor úr,mi lesz most anyukámmal ?-kérdeztem,de már nem sírtam csak kicsit könnyeztem. 
- Hát az ön anyja elég rossz állapotban van és lehet,hogy el kell vinnünk a műtőbe...-mondta az orvos. Megköszöntem az orvosnak,hogy megpróbál mindent megtenni,azután nem tehettünk mást,mint hogy elindultunk az autó felé... 
Nem jártunk még olyan messze,mikor telefont kaptam,hogy anya agyvérzést kapott és azonnali műtétre szorul...! Teljesen leblokkoltam...
- Rose? Rose! Rose mi a baj ?-hallatszott,de én nem tudtam rá válaszolni csak szorítottam a kezemben lévő telefont...
- Fordulj meg...-mondtam egy kicsivel később,de ezt túl halkan mondtam. 
Összeszedtem maradék erőm és hitem,hogy még valaha talán lesz  majd egy normális család,amiben békésen élhetünk a testvéreimmel...
- Fordulj meg Louis!-mondtam már kicsit határozottabban. 
- De hát miért?-kérdezte Lou.
- Mert anyát most műtik!-mondtam és megint előjöttek a könnyeim...
Senki nem mondott semmit. Gyorsan visszafordultunk. 
Mikor ismét a kórházhoz értünk, én és a műtőhöz rohantunk. 
- Maguk Rosalie Jakson és Alice Peace ?-kérdezte egy orvosasszisztens. Bólintottunk. 
- Itt van Peter Peace is ?-kérdezte. 
- Igen.-válaszolta Alice. Tényleg itt van,csak ő nem tudott a mankóival lépést tartani velünk,úgyhogy inkább a fiúkkal ment. 
- Már műtik Anne Jaksont ?-kérdeztem. 
- Már rég. Az állapota válságos,de többet nem mondhatok...Sajnálom.-mondta az asszisztens és elment. Gyorsan a műtő ablakához rohantunk és benéztünk...

Az ablakon benézve ezt lehetett látni : 

Alice-szel teljesen összetörtünk. Először az igazi apukám,majd Robert,most meg anya?! Legközelebb a nagyinak lesz valami baja?! A nagyi anyán kívül az utolsó ismert rokonom! 
Megérkeztek a fiúk is és leültek a folyosón lévő székekre. Hívtak minket is. Egy kicsit még áldogáltunk a hatalmas ajtó előtt,melyre az volt ráírva nagy piros nyomtatott betűkkel : MŰTŐ . De aztán Alice elindult a fiúk felé és leült Peter mellé. Követtem én is,de én Liam mellett ültem.  
- Mondtak már valamit?-kérdezte Liam. Megráztam a fejem. 
Elég sokáig vártunk...és vártunk...és vártunk,de semmi. Egy orvos se jött be és egy se ment ki...
Elég későre járt már és én, Alice és Peter is idegileg készen voltunk,úgyhogy én és Alice elaludtunk. Én Liam vállára döntöttem a fejem, Alice pedig Peterére...
Arra ébredtem fel,hogy valaki megsimogatott. Először csak kicsit nyitottam ki a szemeim. Nem láttam sokat csak egy farmer gatyát,ami más színűnek tűnt,mint amilyen Liamé. Talán átöltözött? Dehogyis,mert mikor arrébb döntöttem a fejem láttam,hogy aki vállán aludtam,isten tudja meddig,az Harry válla volt. A fejét a fejemnek döntötte. Nem szívesen zavartam meg ezt a "kellemes" és meghitt pillanatot,de az anyámat éppen műtik..vagy műtötték!
- Mi történt ?-kérdeztem a fejemet fogva. 
- Elaludtál...kijött egy orvos és azt mondta kb 30 perce,hogy mindjárt jön...-mondta Liam,aki a másik oldalamon ült. 
- Alice?-kérdeztem miután körbenéztem. 
- Ő már több mint 1 órája fent van!-mondta Liam. Aztán észre vettem,hogy Zayn sincs itt...Ez rettentően rosszul esett,főleg e jelenlegi helyzetekre nézve!
Hirtelen megjelent egy orvos. 
- Jó estét. Itt van Rosalie kisasszony ?-kérdezte. Gyűlölöm,ha Rosalienak hívnak és általában rá is szoktam szólni az emberekre,hogy ne hívjanak így,de most természetesen nem szóltam...
- Én vagyok.-álltam fel. 
- Jöjjön velem!-mondta az orvos. Követtem és reméltem,hogy jó hírrel fog szolgálni. 
- Mindig ez a legnehezebb...közöl a hírt.-kezdte a mondandóját. 
- Rosalie...rettentően sajnálom,de...-itt a "de" szónál elkezdtem sírni,mert tudtam,hogy most mit fog mondani az orvos..
- De..az ön..édesanyja...nem..nem kelt fel..az altatásból...Részvétem!-fejezte be az orvos és magamra hagyott. A falnak dőltem és csak úgy elöntötték a fejem az anyával töltött percek emlékei...
Hamarosan rám találtak a többiek is...
Nem szóltak hozzám csak felsegítettek a földről és haza felé indultunk...
A furgonban sem beszélgettünk,így a haza vezető út végtelennek tűnt.
De végül csak hazaértünk... 
Berontottam a házba. Nagyi már várt rám. Próbált nyugtatni. Kínált mindenfélével,de egyik sem segített most,mert amire nekem volt szükségem az a : magány, az egyedüllét,hogy átgondoljam kicsit a történteket...
Felrohantam a szobámba és leültem az ágyra. 

Ahogy sírok az ágyon : 

Csak sírtam...csak sírtam...és csak sírtam. Majd mikor már majdnem álomba ringatott a sok sírás..egy hangra lettem figyelmes:az ajtó kilincsnek a nyikorgó,kattogó hangjára. Kicsit abbahagytam a sírást. 
- Szia Rose Liam vagyok.-mondta és belépett a szobába. Ránéztem. 
- Mit akarsz ?-kérdeztem kicsit barátságtalanul. 
- Megvigasztalni.-mondta. 
- Nem lehet és most hagyj békén épp eleget tettél már!-mondtam.
- Mi az,hogy épp eleget tettem?-kérdezte. 
- Menjünk el vacsorázni! Jaj,de jó ott van Zayn!
- Ezt most nem értem...-mondta Liam kissé elgondolkozva.
- Nem is fogod megérteni!-válaszoltam.
- Akkor engedd,hogy megértsem!
- Rendben. Zaynt a baleset napján ismertem meg. Jóban lettünk és még eljött a kórházba is,hogy meglátogasson...egy darabig,de aztán nyomtalanul eltűnt. Se egy sms se egy telefon hívás,semmi! És most meg, úgy tesz,mintha nem is ismerne,meg folyamatosan Alice-szel van,aminek Alice nagyon örül,csak én nem,mert rosszul esik!-mondtam szinte sírva. 
- Ezt nem tudtam...azt hittem,hogy..hogy te és Harry...-makogta.
- Azt hitted hogy én szerelmes vagyok Harrybe ?!-mondtam kissé nyersen. 
Liam csak bólintott. 
- Nem igaz! Jó fej meg minden,de CSAK barátnak tekintem őt!-mondtam.
- Sziasztok!-nyitott be Zayn és mögötte Alice. 
- Menjetek innen!!-mondtam mérgesen.
- Rose..mi csak..-kezdte el mondani Alice.
- Nem érdekel épp eleget tettettek már,több nem kell!
- Hogy érted ?-kérdezte Alice.
- Kérdezd meg a drága Zaynedet!- mondtam és becsaptam az ajtót. Kiment mindenki még Liam is.   
Majd visszamásztam az ágyamba és ismét sírtam...

Addig sírtam,míg végül elringatott az alvás. Álmomban újra átéltem azokat a szép nyarakat,melyeket együtt töltöttünk,mint egy igazi nagy boldog család... Sajnos az álomnak hamar végett vetett egy kintről jövő zaj...
Felriadtam. Körülnéztem és egy fekete alakot láttam a sötétben. 
- Ki az ? Ki van ott ?-kérdeztem. 
- Csak én.-válaszolta. A hangja olyan volt,mint a reggeli szájra puszis srác hangja. 
- Megismered a hangom?-kérdezte. 
- Igen.-válaszoltam félénken. 
- Tudom,hogy össze vagy törve,ezért is jöttem...-mondta és közelebb lépett.Meg sem tudtam szólani,csak vártam,hogy ő szóljon hozzám előbb. 
- Nem próbállak megvigasztalni,mert tudom mit érzel és feleslegesen nem jártatom a szám.-mondta kis idő múlva. Kicsit meglepett,amit az imént mondott. 
Felnéztem,de az arcát nem láttam. 
- Mutasd magad!-mondta kicsit szipogva. 
- Még túl korai.-mondta és leült mellém. Egyszer csak vettem észre,hogy egyre közeledik felém...míg...a alsó ajka az én felső ajkamhoz nem ért...! 

Rose és a titokzatos srác csókja :

Nagyon meglepődtem,de már nem volt időm megszökni. Már csak azért sem,mert hátra döntött és a karjaival elzárta a menekülési útvonalam. De bevallom őszintén nem bántam meg...
Mikor eltávolodott én is felültem.
- Tudom,hogy Zayn megbántott és most Alice-szel van...de ettől még lehetek Zayn!-mondta és eléggé összezavart. 
- De miért nem mondod meg,hogy ki vagy,ha már...-ezt kérdezni akartam,de megakadtam és hirtelen olyan volt,mintha elment volna a hangom. 
- Nem kell folytatnod tudom,hogy mit akartál mondani és a "kérdésedre" a válaszom igen egyszerű : mert,ha kiderülne,hogy ki vagyok akkor nem lenne az ami most van...mert tudod,ha veled vagyok akkor én én vagyok,de ha kilépek akár az utcára vagy csak valami ismerőssel vagyok,akkor úgy érzem fel kell vennem egy "álarcot",mert,ha megismernének akkor nem kedvelnének...-mondta teljesen őszintén. 
- Megértelek. Én soha nem éreztem így,mert én mindig is ugyanaz a dilis kis csaj voltam a suliban.-mondtam. 
- A suliban még én is...egy darabig.
- Aztán mi történt ?-kérdeztem.
- Az életem teljesen megváltozott. 
- Ebben is teljesen megértelek,de most már igazán elmondhatnád,hogy ki vagy...-súgtam a fülébe. 
- Majd ha itt az ideje megtudod! De most aludj,mert későre jár és biztos már alszanak a többiek is!-mondta és adott egy puszit a homlokomra és hallottam,amint az ajtó felé megy. 
- És a ma történtek miatt ne aggódj én itt mindig leszek,ha szükséged lesz rám...-mondta és kiment a szobából. 
Még gondolkoztam kicsit,hogy vajon ki lehet ez a srác és,hogy most itt maradunk akkor örökre a nagyinál?! Sajnos megint csak sok a kérdés,de kevés a válasz...
A titokzatos srác hangja csengett a fülemben,amint azt mondja :"- ...én itt leszek,ha szükséged lesz rám..."  
Végül álomba gondolkoztam magam.