- Nagyon boldognak látszol a történtekhez képest. jegyezte meg nagyi.
- Tudom,mondták már. Talán azért,mert még nem mondtak nekem semmit és én a legjobbakat remélem...! mondtam,de nagyi lehajtotta a fejét és csak a földet bámulta. Tudtam,hogy valami nincs rendjén.
- Mi a baj nagyi ? kérdeztem.
-Tudod kincsem eddig csak hozzád engedtek be...hogy miért ? Mert a te állapotod a legjobb. Neked csak csúnyább zúzódásaid és kisebb repedéseid vannak,amik igaz fájhatnak,de akkor jobban vagy a többiekhez képest. Alice is elég jól van már,de hozzá még nem engedtek be. Peter...ő elég súlyosan sérült,mert ő pont az árok felőli oldalon ült. Anyukád...hát őróla még semmit sem tudnak biztosan...lehet,hogy...lefog...,hogy lefog bénulni,de még semmit sem tudnak biztosan...
- És Robert ? kérdeztem. Tudtam,hogy Alice nincs rossz állapotban,mert hallottam,mikor azt mondta egy mentős "- Úgy néz ki a két lány egész jó állapotban van a többiekhez képest..." De miközben anya fogta a kezem,éreztem,hogy hideg és véres. Peter is csupa vér volt. Szörnyű volt még csak rágondolni...
- Robert... szóval öm...
- Ugye nem...nem halt meg,ugye? kérdeztem szinte már sírva. Nagyi csak
bólintott.
Én ahogy elkezdek sírni :
- Nem...az nem lehet...nem...nem halhatott meg!! mondogattam sírva.
- De kincsem sajnos így van...azonnal meghalt...! sírt nagyi is. Hiába volt a mostoha apám,akkor is szerettem. Még akkor is,ha leszidott és az nem tetszett vagy valamit hozzávágtam amit nem gondoltam komolyan...
- Figyelj Rose,most egyedül hagylak,rendben? Ha kell valami csak szólj,itt leszek! mondta és kiment.
Egyszerűen nem akartam elhinni,hogy Robert meghalt. Csak sírtam és csak sírtam...
Hirtelen egy másik érzés fogott el...valami sokkal erősebb a szomorúságnál... A BOSSZÚ! Éreztem,hogy az aki ezt tette,annak meg kell fizetnie mindenért. Hogy a mostoha apám halott,hogy az anyám lehet lebénul,hogy a fiútestvérem súlyosan megsérült,hogy a nővérem is megsérült... Elhatároztam,hogy megkeresem azt aki mindezekért felelős...
- Rose ! köszöntek. Hirtelen nem tudtam ki ez,de aztán megfordultam és rájöttem...
- Szia Petunia néni! köszöntem egy kis undorral,mert nem igazán jövök ki vele jól.
- Hol vannak az én édes drágáim ? kérdezte aggódva. Na pont ezért: jó valamilyen szinten talán igaza van.hogy végül is mi nem vagyunk rokonok,de akkor is bunkóságnak tartom amit sokszor csinál...
- Nem tudom,mert mint látod az ágyban fekszem.
- Hát akkor kelj fel! intett.
- Nem lehet,mert az orvosok még nem engedik! magyaráztam szegény tyúk agyú Petunia néninek.
- Jól van akkor majd megkérdezem mástól! durcázott. Én pedig megforgattam a szemem.
- Hát ez mit keresett itt ? kérdezte nagyi az ajtóból.
- Szerinted ? Alicet és Petert kereste...! mondtam undorral.
- Ja hát persze...Amúgy járt itt egy kedves úriember és téged keresett...
- És mit mondtál? kérdezte izgatottan.
- Azt,hogy most egy kis magányra vágysz. mondta nagyi.
- jaj ne! És mit mondott ? Elment már ? kérdeztem csalódottan.
-Azt mondta,hogy jó. Nem még itt van,de nem tudtam,hogy ilyen fontos az a srác!mentegetőzött.
- Utol tudnád érni ? kérdeztem bociszemekkel. - Légyszi!
- Jó rendben megpróbálom,de nem garantálom neked! mondta nagyi és már szaladt is...
Én pedig elmélyedtem a gondolataimban. Hirtelen dobogást hallottam a viszonylag halk folyosóról. Olyan volt,mintha futottak volna.
- Sajnálom Rose,de nem tudtam utolérni,már elment...! rontott be nagyi.
- Nem baj,köszönöm,hogy megpróbáltad...! mondtam kicsit csalódottan. Ám ekkor észrevettem nagyi arcán egy harsány mosolyt...
- Rose?! kiáltott egy ismerős hang.
- Zayn? Zayn!! kiáltottam én is.
Hirtelen megjelent az ajtóban és csak mosolygott...Aztán közelebb jött...
- Most akkor... magatokra hagylak titeket...! mondta nagyi és kiment. Zayn csak bólintott és elköszönt ő is nagyitól.
- Szabad tudnom,hogy hol voltál ? kérdeztem mosolyogva,de Zayn erre a kérdésre elkomorodott és nem válaszolt csak mereven a földet bámulta. Ebből is lehetett tudni,hogy nem akarja nekem elmondani az igazat,hogy nem mondja el hol volt.
- Hát öm... tudod azt nem...azt nem mondhatom el...vagyis nem mondhatom MÉG el...! helyesbített,de ezzel nem győzött meg.
- Jó rendben..! mondtam. Főleg azért,mert nem akarom,hogy ebből óriási vita legyen...Zayn rendes srácnak tűnik,de nem szabad semmit sem elhamarkodni,majd elmondja,ha itt az ideje...
- Tényleg ? kérdezte és mikor én bólintottam,egy óriási mosoly jelent meg az arcán.
- Rose tudsz már járni ? kérdezte.
- Nem tudom még nem próbáltam...!
- Hát akkor itt az ideje! vigyorgott és kiszaladt a kórteremből. Nyilván egy orvosért ment,aki megmondja,hogy sétálhatok-e.
Pár perc múlva már szaladt is vissza.
- Szia,hú de gyors voltál...! mosolyogtam. Erre ő nevetett és közelebb jött...
- Képzeld megkérdeztem egy orvost,aki azt mondta,hogy... SÉTÁLHATSZ!!! örvendezett.
- Tényleg ? Jaj de jó lesz végre! mondtam én is. - Zayn...öm segítesz felállni ? kérdeztem,mert a lábaim elég csúnyán zúzódtak.
- Persze ! mondta és közelebb jött. Legnagyobb meglepetésemre felkapott és kivitt a kórterem előtti folyosóra...
- Na jó Zayn most már tegyél le! Arról volt szó,hogy sétálunk nem az,hogy viszel! mondtam félig mosolyogva.
- Jó,jó bocsi csak tudod nem szeretném,hogy bajod essék ezek után...! mondta őszintén.
- Ó,de aranyos vagy...köszi! mondtam. Zayn erre csak aranyosan mosolygott...
Zayn az aranyos mosolyával :
Mosolyogtam én is...aztán elkezdtünk össze-vissza sétálgatni...! Volt úgy,hogy azt sem tudtuk,hogy hol vagyunk...olyankor megkérdeztünk egy nővért vagy egy orvost és útba igazítottak minket...
De egy valamit rettentően furcsálltam...azt,hogy Zaynt elég sokan bámulták,mosolyogtak rá...stb...
Nem azt mondom,hogy idegesített...sokkal inkább zavaró volt.
- Szia te biztosan Zayn Malik vagy...! köszönt egy tolószékes kedves arcú,szőke hajú kislány.
- Igen én vagyok,és téged hogy hívnak? kérdezte mosolyogva Zayn.
- A nevem Nicole. válaszolta.
- Szia Nicole nagyon örvendek a találkozásnak, hogy vagy ?
- Nagyon jól,köszönöm! És te ?
- Én is jól...tessék itt egy kis ajándék,hogy feldobja a napod,de még ne nézd meg...meglepetés...! nyújtott át Zayn egy kis szatyrot a kislánynak. Azt,hogy mi volt benne sajnos nem láttam,de biztos jó dolog...
- Ó, nagyon,nagyon szépen köszönöm Zayn Malik! Tudod nekem te vagy a kedvencem! örvendezett a kislány.
- Igazán nincs mit ! mondta és közelebb hajolt a kislányhoz...
- De azért remélem szereted a többieket is,mert tőlük is van benne valami...! suttogta Zayn. Pontosan az egészet nem hallottam csupán csak annyit,hogy valami többiek,meg ajándék...
- Nagyon szépen köszönjük! mondta a kislány anyukája.
- Igazán nincs mit...,de ezt már elmondtam...szívesen tettem ! Remélem tetszenek majd Nicolenak az ajándékok és van benne még valami...! kacsintott Zayn a végén. Erre Nicole anyja szinte sírva fakadt és azt
tátogta : -" Köszönjük...! és elmentek. A kislány még integetett Zaynnek. Mi pedig elindultunk vissza a kórterembe...
A kislány, Nicole : ( azért kint van,mert velük az ajtónál találkoztunk)
Egész úton csöndben voltam és gondolkoztam,hogy megkérdezzem-e,hogy mit adott a kislánynak...stb.
Végül mikor már kórterem felé mentünk és lehetett már látni is...
- Zayn öm... /szólaltam meg.
- Hmmm ? hümmögött.
- Mit adtál annak a kislánynak ? kérdeztem.
- Hát öm...csak egy kis pénzt... / mondta kicsit zavarban.
- Ez rendes volt tőled,de honnan tudta a neved ? tettem fel a következő kérdést.
- Öm..csak onnan...mert én...szóval én...mi is vagyok...egy jó...egy jótékony...! motyogta magában,amiből én persze semmit sem értettem...
- Nos ? kérdeztem kicsit gyanúsan.
- Mert én szoktam...öm jótékonykodni? Igen jótékonykodni! mondta kicsit furán.
- Ahha ! mondtam gyanús szemekkel. Éreztem,hogy valamit erősen titkol előlem.
- Á, itt vagytok ?! Na gyere Rose,mert már igen későre jár és most van a takarodó...! magyarázta nagyi.
- Rendben egy pillanat kiabáltam neki messzebbről,ahol álltam és közelebb léptem Zaynhez...
- Szia Zayn, jól éreztem magam még itt is..noha a kórház falain belül voltunk! mosolyogtam egy kicsit.
- Én is ! Szia,jó éjszakát! mondta és intett nagyinak,aztán lassan elindult...
- Helyes srác..! jegyezte meg nagyi.
- Tudom nagyi és már mondtad! mosolyogtam.
- Tényleg és hányszor ? kérdezte.
- Legalább vagy százszor! nevettem.
- Na gyere menjünk be! mondta és bementünk.
Odabent mindent elmeséltem nagyinak,amit ma Zaynnel csináltunk...azt,hogy többször is eltévedtünk,hogy sokat nevettünk saját magunkon,hogy segített egy kerekesszékes kislányon...
Erre nagyi csak mosolyogni tudott,de elmeséltem neki a gyanúmat is... Azt mondta mondta,hogy írjam be a nevét és tudjak meg róla minél több dolgot...
Sajnos ehhez már késő volt,tehát ez a "feladat" megmarad holnapra...
- Jó éjt nagyi! köszöntem el.
- Jó éjszakát kincsem! mondta nagyi is,mert ő is itt alszik vagy,ha már látja,hogy alszom akkor egyszerűen haza megy és holnap korán reggel visszajön. Ezt csupán csak elővigyázatosságból csinálja,ne hogy valami baj történjen...! De nekem is jó volt,hogy valaki vigyázott rám,így egy apró mosollyal aludtam el. Már vártam a holnapot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése